vallomásom: ezért lettem egészségügyi mentor

Egy történet arról, hogyan lett a fájdalomból segítségnyújtás. Mert senki nem készít fel arra, milyen érzés krónikus betegnek lenni.

Vannak utak az életben, amelyeket nem tudatosan választunk magunknak. Egyszer csak ott találjuk magunkat bennük — orvosi várótermekben ülve, vizsgálatok között, válaszokra várva, bizonytalanságban. Az én történetem is így kezdődött.

Éveket töltöttem kórházak, rendelők és várótermek világában. Ez az időszak nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is rendkívül megterhelő volt. Ebben az időszakban rengeteg elutasítással, ellenállással és meg nem értéssel találkoztam. Sokszor éreztem azt, hogy elveszik a saját hangom a diagnózisok, vélemények és külső elvárások között.

Mégis, ezekben az években tanultam meg a legfontosabbat: hallgatni a belső hangomra.

Volt bennem egy mély érzés, hogy amit én érzek, és amit a külvilág mond, nincs mindig összhangban. És bár sokszor nehéz volt továbbmenni, valami mégis arra ösztönzött, hogy ne adjam fel a keresést. Menni tovább addig, amíg felszínre kerül az igazság, a valódi ok, vagy éppen a megoldás.

Ez az út teljesen megváltoztatott.

Nemcsak önmagamról tanultam rengeteget, hanem az emberi lélekről is. Megértettem, mennyire magányos tud lenni a betegség. Különösen a krónikus betegségek világa. Mert miközben a test gyógyulni próbál, a lélek gyakran csendben marad a félelmeivel, kimerültségével, kérdéseivel, reményvesztettségével.

Ekkor vált számomra világossá, hogy segíteni szeretnék másoknak.

Azért lettem egészségügyi mentor, mert hiszem, hogy senkinek nem kell egyedül végigmennie ezen az úton. Nem kell egyedül megküzdenie a kihívásokkal. Mindig van támogatás, kapaszkodó csak lelkünket meg kell rá tanítani, hogy észre vegye és nyitottá váljon a befogadásra.

Legyen szó egy krónikus gyulladásról vagy akár éveken át tartó daganatos betegségről, a mentális és lelki támogatás ugyanolyan fontos része a gyógyulásnak, mint maga a kezelés. A krónikus betegségek váratlanul érkeznek, és sokszor teljesen felborítják az életünk ritmusát. Hatással vannak a kapcsolatainkra, a családunkra, a mindennapjainkra és arra is, ahogyan önmagunkra tekintünk.

Ezért az én hitem szerint a gyógyulást több irányból is támogatni kell.

A közös munka során személyre szabott eszközöket, kapaszkodókat és útmutatást alakítunk ki. Mert minden ember más. Minden szervezet másképp reagál egy kezelésre, egy változásra vagy egy nehéz élethelyzetre. A kliens személyes erőforrásaira, belső ritmusára és aktuális állapotára építjük fel azt a támogatási folyamatot, amely segíthet könnyebbé tenni ezt az időszakot.

Nem ígérek tökéletes utat. De hiszek abban, hogy lehet több könnyedség, több elfogadás és több öröm még a nehezebb időszakokban is.

A célom az, hogy a gyógyulás útja ne csak túlélés legyen, hanem egy olyan folyamat, ahol az ember újra kapcsolódni tud önmagához, az erejéhez és az élethez.

Mert a betegség megváltoztathat bennünket — de nem kell, hogy elvegye tőlünk önmagunkat.

Nem kell egyedül végigmenned ezen az úton

Ha úgy érzed, elfáradtál a bizonytalanságban, a folyamatos megfelelésben vagy egyszerűen csak szükséged lenne egy támogató jelenlétre, tudd, hogy van segítség. A mentális támogatás nem gyengeség, hanem egy olyan erőforrás, amely segíthet stabilabban, tudatosabban és könnyebben megélni a gyógyulás időszakát.

Krónikus betegek mentorálásával a Rákosmenti Mozgásszervi Magánrendelő keretein belül foglalkozom, ahol személyre szabott támogatással segítem a hozzám fordulókat.

Érdeklődni a rendelő honlapján vagy közvetlenül nálam telefonon vagy üzenetben is lehet.

Az első lépés sokszor a legnehezebb — de lehet, hogy éppen ez az a lépés, amely új irányt adhat az életednek.

Szeretettel,

Betti

(Az egészségügyi mentorálás nem orvosi ellátás. A mentor nem diagnosztizál, nem módosít terápiás folyamatot. Az egészségügyi mentor abban segít, hogy a betegségben érintett személy megtanulja értelmezni a saját állapotát és a tudatos önmenedzsment segítségével alakítson ki élhetőbb mindennapokat.)

További blog

örömöm a MÚZSÁM

Mi lenne, ha az örömöt is képesek lennénk múzsaként használni, és ugyanúgy alkotóerőt meríteni belőle, ahogy a fájdalomból?